Az üldözött az izgalmas, de sok hibát tartalmazó Revans folytatása. Az előzményhez képest néhány szempontból jobban sikerült, bár ennek a regénynek is vannak hiányosságai. És sajnos tartalmaz egy olyan, a krimiírás alapvető szabályai ellen vétő hibát, ami miatt Az üldözött elolvasását jó szívvel nem ajánlanám senkinek.

Az előző rész végén Várnay Benett lelőtte az általa üldözött Kaméleont, mert azt gondolta, hogy a sorozatgyilkos megölte a kislányát. Így Az üldözött elején az egykori nyomozó éppen 15 éves börtönbüntetését tölti. Régi ellenlábasa eközben újdonsült rendőrfőkapitányként sikert sikerre halmoz, és együtt él Várnay korábbi nyomozótársával, Eszterrel. Fél évvel a Kaméleon-ügy után felbukkan a budapesti drogmaffia egyik kiugrott embere, aki hírt ad arról, hogy Benett kislánya, Anna talán mégis életben van. A rendőrség nem veszi komolyan az információt, így Benett akarja a kezébe venni az ügyet, és nekilát a szökés szervezésének…

Az üldözött nem a klasszikus felépítést követő krimi, az első kinyomozni való gyilkosságot csak nagyjából a könyv felénél kapjuk meg. De a sztori értékéből ez nem von le, a börtönből való szökés tervezése, és a többi cselekményszál hullahegyek nélkül is elég izgalmat biztosít.

A több szálon futó történet miatt Várnay mellett ezúttal nagyobb teret kapnak más karakterek is, és a regénynek jót tett, hogy a Revanshoz képest a nem túl szimpatikus nyomozó kisebb szerephez jutott benne. Kifejezetten szerethető volt a drogkartellből kiugrott Nándi, akinek rejtőzködését követhetjük egykori főnöke, a Sakál elől. És kellemes meglepetés volt, hogy – a Revans jelentéktelen és egydimenziós női karakterei után – Eszter váratlanul nagy hangsúlyt kapott Az üldözöttben, és végre nem csak annyi volt a funkciója, hogy csodálja Benett nagyszerűségét és nyomozói képességeit.

A Revansról szóló kritikámban is kiemeltem, hogy a fő problémám a regénnyel a totális valószerűtlensége volt. Ezen a téren sajnos Az üldözöttben sem történt előrelépés, a dramaturgia több alkalommal legyőzi a józan észt. Nem is az olyan színpadias megoldásokkal van a fő gond, mint hogy a gazdag drogbáró egy büdös föld alatti lyukban él, bár az ízlésével szerintem sokan vitatkoznánk. Viszont az olyan képtelenségeket nagyon nehéz befogadni, hogy az ország legfontosabb nyomozását az ORFK 2016-ban egy faliújságon vezeti, mindenféle jegyzőkönyv vagy digitalizálás nélkül. A drogkartell beépített emberének így nyilván egyszerűbb a dolga, pár cetli kicserélésével tévútra tudja vezetni a teljes magyar rendőrséget. De az egészről messziről ordít, hogy csak a dramaturgia miatt lett beleerőszakolva a cselekménybe, és a könyvben sajnos nem ez az egyetlen ehhez hasonló megoldás.

A valószerűtlen elemek mellett a Revans szerkesztési hibáit és következetlenségeit sem sikerült teljesen levetkőzni, bár Az üldözött esetében ez inkább elvarratlan szálakban mutatkozik meg. A regény az elején felvezet egy múltbeli történetet, ami előrevetíti, hogy többet is megtudunk majd a két könyv közös „főgonoszáról”. Ez pár fejezet után teljesen elfelejtődik, a könyv végére Várnay Benett és a Sakál története lezárást kap anélkül, hogy a drogbáróról bármi érdemben kiderült volna. Ki a Sakál? Hogyan vált azzá, ami? Ezekre a kérdésekre semmilyen választ nem kapunk, és ez azért hagy némi hiányérzetet az olvasóban. És muszáj egy mondatban megemlékeznem szegény tacskóról is, vajon mi lett vele?

A fenti hibák ellenére Az üldözött egyébként élvezhető, ha az olvasó hajlandó kicsit félretenni a racionalitást. De ahogy a bevezetőben is említettem, van benne egy olyan hiba, ami egy krimiben szerintem megbocsáthatatlan.

Egy krimiírónak az a feladata, hogy egy izgalmas, fordulatos történeten úgy vezesse végig az olvasót, hogy az lehetőleg az utolsó pillanatig ne jöjjön rá a gyilkos kilétére. Ezt megteheti a figyelem ügyes elterelésével vagy bizonyos dolgok elhallgatásával, de nem szabad telibe átverni az olvasót. Szántó Dániel viszont ebben a könyvben megteszi: egy jelenetben a gyilkos gondolatait látjuk, és a szájába ad egy olyan mondatot, ami elvileg egyértelműen kizárná, hogy ő legyen a tettes.

Azért, hogy egyértelmű legyen, mire is gondolok, leírom a konkrét jelenetet. A gyilkos neve nélkül, de ha valaki a kritika után elolvasná a könyvet, rá fog ismerni. Így ez a bekezdés innentől SPOILERES!!! Gyilkosunk (ekkor még nem lehet tudni, hogy ő lesz az) egyedül áll a rendőrségi boncteremben, nézi a halottat, akit ő ölt meg. A következőt olvashatjuk: „Lassan megérintette a kezét és lágyan megszorította. Meg fogja találni azt, aki mindezért felelős. Erre ígéretet tesz…” Mindezt úgy, hogy előzőleg ő javasolta a főnökének az áldozat megölését, önként vállalkozott a feladatra, majd végre is hajtotta. SPOILER VÉGE.

Az, hogy a szerző egy ilyen olcsó húzással akarja elaltatni a gyilkos iránti gyanúnkat, nem túl elegáns, és nagyon nem korrekt az olvasóival szemben. Pedig el lehetett volna kerülni: Agatha Christie egy egész regényt zseniálisan meg tudott írni végig a gyilkos szemszögéből nézve. De említhetném Mészöly Ágnest is, aki a Rókabércben egy teljes fejezetet megoldott így, kifejezetten ügyesen. Szántó Dániel esetében egyetlen bekezdésről lett volna szó, de ha nem tudja jól megírni, akár az egészet el is hagyhatta volna, mert a történetben nem kulcsfontosságú a jelenet. Nem nagyon lehet másra gondolni, mint hogy szándékosan ezzel akarta elterelni a gyanút. De mivel felrúgta a krimiírás kimondatlan játékszabályait, sajnos végül a saját olvasóitól vette el az élményt.

De Az üldözött ezt leszámítva sem lenne igazán jó. A szerző képzelőerejére ugyan ezúttal sem lehetett panaszunk, az írással és a szerkesztéssel a Revanshoz hasonlóan ebben a könyvben is voltak problémák.

Az mindenképpen dicséretes, hogy Szántó Dániel nem fél a jelenkori Magyarországon játszódó történeteket írni, mert erre viszonylag kevés krimiíró vállalkozik. Viszont az ilyen könyvekkel szemben mindig nagyobb az elvárás a realitást tekintve. És bár egy krimi esetében az olvasó talán könnyebben elnéz egy-két valószerűtlen momentumot, a Várnay Benett-könyvekben ezek olyan mértékben vannak jelen, ami sajnos túl sokat vesz el a történet élvezeti értékéből.