A Zarándoklat a halálba, a K.É.Z. sorozat harmadik kötete, méltó folytatása A Sellő titkának és a Szabadulószobának. Az izgalmas jelenkori gyilkosság mellé ezúttal is kapunk komolyabb témákat, illetve történelmi szálakat is, valamint ez a rész sem nélkülözi teljesen a Cserháti Évánál megszokott finom humort. Mégis, a benne megírt – büntetőjogi és erkölcsi – bűnök súlyossága miatt a Zarándoklat a halálba komorabb hangulatú regény, mint az előzmények.

A Szabadulószoba óta a K.É.Z. „ujjai” még inkább elváltak egymástól. A rendőrség sorait már csak Telki-Nagy és Köteles erősíti, akik egy csoportba kerültek régi ellenlábasukkal, Bartos századossal. Vanda és Admin magánnyomozó irodát próbál működtetni, amivel egyelőre a csőd szélén lavíroznak. Vasvári százados pedig nyugdíjba vonult, a napjait ivással tölti, és az öngyilkosságot fontolgatja. Egészen addig, amíg meg nem hallja, hogy egy fiatalkorából ismert papot meggyilkoltak. Az idős Flórián atya vérbe fagyott holtteste egy zarándokvonat gyónásra kinevezett fülkéjéből kerül elő. A halott pap mellett egy apáca imádkozik véres ruhában, akit azonnal letartóztatnak. De Klára nővér a kihallgatásokon teljes némaságba burkolózik, és a nyomok alapján nem egyértelmű, hogy ő az idős pap gyilkosa. A lehetséges indíték, vagy a valódi tettes után Telki-Nagy Juditék csoportja kezd nyomozni. De eközben Vasvári is beleveti magát az ügybe, hogy ezzel próbálja meg jóvátenni a fiatalon elkövetett hibáit, amelyek azóta kísértik őt.

A Kiszuperáltak És Zöldfülűek csapatát megint jó volt viszontlátni, de azt nagyon sajnáltam, hogy a teljes csoport ezúttal nem nyomozott együtt. A karakterek külön-külön is szerethetők, de a K.É.Z. fő erőssége a tagok közti dinamikában rejlik. Ebben a regényben is azok a jelenetek működtek a legjobban, ahol a főszereplők útja keresztezte egymást. Jó lett volna ezekből még többet olvasni.

Míg a Szabadulószobában Vanda kapott hangsúlyosabb szerepet az öt nyomozó közül, a Zarándoklatban Vasvári kerül a reflektorfénybe. Sőt, Vanda egy ponton teljesen kilép a történetből, helyette viszont többet kapunk Bartos századosból. Érdekes megoldás volt, hogy a sorozat állandó negatív karaktere, aki eddig mellékszereplő volt, ezúttal gyakorlatilag egy szintre emelkedett a K.É.Z. tagjaival. De mégis jól működött, mert Bartos ugyanolyan jól kidolgozott és teljesen hihető figura, mint az öt főhős.

Aki ezúttal kicsit kilógott a szereplők közül, az a csoportvezető, Telki-Nagy Judit. Bár azt gondolom, hogy a menstruációt egy krimiben sem kell tabuként kezelni, a karakter teherbe esés iránti küzdelmét bemutató jelenetek plasztikus leírása még női olvasóként is kicsit erősnek hatott. És a történetszál hatása Telki-Nagyra karakteridegennek érződött, az őrnagy mostani viselkedése – a baba iránti vágyát figyelembe véve is – elég távol állt A Sellő titkában megismert higgadt professzionalizmustól.

De ezen kívül nem sok negatívumot lehetne megemlíteni a könyv kapcsán. Cserháti Évánál visszatérő elem, hogy a jelenkori bűntény szálai a múltba vezetnek vissza, és ezt a Zarándoklat a halálba esetében talán minden korábbinál jobban oldotta meg. A regény teljes középső harmada Vasvári százados fiatalkorában, 1974 karácsonya körül játszódik, és ez a Zarándoklat a halálba legerősebb része. Az akár önálló műként is értelmezhető kisregény stílusában és szerkezetében is markánsan elkülönül a könyvön belül. Érdekes csavarként pont ez a múltban játszódó rész íródott jelen időben, és a fejezeteket régies stílusban bevezető dőlt betűs szövegrészben nem a cselekmény kerül összefoglalásra, hanem itt ismerjük meg a történelmi hátteret.

Az államszocializmus korából ezúttal a feloszlatott apácarendek tagjainak és az üldözött egyház besúgókkal átszőtt mindennapjainak életébe nyerünk betekintést. Az előző két részhez hasonlóan a szerző ezúttal is alapos kutatómunkát végzett a választott téma kapcsán, így a kor és a közeg bemutatása nagyon hitelesnek érződik.

Ugyanilyen hiteles – és emiatt nagyon megrázó – a kirajzolódó gyerekmolesztálási ügy leírása is. Cserháti Éva több évig dolgozott segélyvonalnál, így nagyon hatásosan és hihetően tudja bemutatni az áldozat behálózását. Szinte gyomorforgató volt olvasni, ahogy az elkövető felmenti önmagát a felelősség alól, miközben eléri, hogy a kiszolgáltatott, bántalmazott gyerek saját magát hibáztassa. És hasonlóan felkavaró volt a regényben többször is előkerülő árulás motívuma, ami bár jogilag nem bűncselekmény, mégis a legsúlyosabb bűnök egyike. A könyv egyik fő kérdése, hogy lehetséges-e megszabadulni az ellenünk vagy általunk elkövetett bűnök súlyától? Többféle válasz is lehetséges, ahogyan ezt a Zarándoklat a halálba be is mutatja az olvasónak.

A Szabadulószoba kritikájában is említettem, hogy a sok egyéb téma mellett a bűnügyi szál már-már másodlagosnak tűnt a regényben. Ez a Zarándoklatra is igaz volt, de ezúttal nem volt miatta hiányérzetem, sőt, a harmadik rész elolvasása után kicsit más szemmel látom a másodikat is. A szereplők életszerűségét korábban is mindig pozitívumként emeltem ki, és ez most sincs másképp. A karakterek annyira valóságosak, hogy az olvasó szinte érzi a ruhájukba ivódó vonatszagot a nyomozás alatt. De ugyanez az életszerűség valójában igaz a történet más aspektusaira, így a gyilkosságokra, indítékokra és a rendőrségi nyomozás folyamatára is.

Emiatt talán nem jut minden kötetre egy újabb sorozatgyilkos, még akkor sem, ha a krimiolvasók magasra került ingerküszöbe miatt ez manapság szinte elvárásnak számít. De a Zarándoklat a halálba – az egész K.É.Z. sorozattal együtt – ettől még remekül hozza az izgalmat, amit egy krimitől várunk, mégis életszerű tud maradni. És ez a realisztikusság az, ami Cserháti Éva regényeit szerintem hosszú távon igazi klasszikussá teheti majd.

A K.É.Z. krimik most az államszocializmus idejéről festenek nagyon valóságos korrajzot. De az az érzésem, hogy ha pár évtized múlva vesszük majd a kezünkbe ezeket a könyveket, a mostani jelenkorban játszódó fejezetek ugyanilyen izgalmas visszatekintést jelentenek majd a 2010-es évek mindennapjaiba.

Cserháti Éva könyvei nem habkönnyű kikapcsolódást jelentő krimik, mert sokkal komolyabb kérdéseket is feszegetnek annál, mint hogy „ki a gyilkos?”. De kétségkívül kiemelkedő darabjai a kortárs magyar krimiirodalomnak. Jól megírt, alaposan kidolgozott történetek, sok visszatérő motívummal, mégis minden részben van valami egyediség. Én nagyon várom a K.É.Z. következő esetét, és szurkolok, hogy kedvenc nyomozócsoportom újra teljes létszámban összeálljon majd.