A krimi alapvetően egy könnyed műfaj. Ha az ember bűnügyi regényt vesz a kezébe, általában nem vágyik szépirodalmi mélységekre, csak szeretné az agyát kikapcsolni, kizökkenteni kicsit a mindennapokból. A Revans esetében viszont az agyunk kikapcsolása nem cél, hanem a könyv élvezetének előfeltétele. A sztori látványos, izgalmas, akár kifejezetten jó is lehetett volna. De sajnos tele van logikátlanságokkal és olyan, zavaróan valószerűtlen mozzanatokkal, amit még egy kriminek sem bocsát meg az ember.

A történet szerint Várnay Benett, az országos hírnévvel rendelkező nyomozó hazatér egy éves mexikói útjáról. Érkezése napján Budapesten meggyilkolnak és megcsonkítanak egy fiatal nőt. Az ügyben Benett kezd nyomozni új mentoráltja, a pályakezdő nyomozó, Eszter társaságában. Az első gyilkosságot pár napon belül újabb hasonlóak követik, és a Kaméleon nevű sorozatgyilkos hamarosan azt is egyértelművé teszi, hogy a tetteinek Várnay Benett személyéhez is köze van.

Aki annyit vár egy krimitől, hogy legyen benne sok véres gyilkosság, izgalmas nyomozás, pár fordulat, majd a végén a nyomozó és a gyilkos személyes összecsapása, annak a Revans tetszeni fog. Szántó Dániel fantáziadús és kreatív író, a történet egészében tekintve nem rossz. De – bár a belső borító büszkén hirdeti, hogy „a jó krimi a részletekben rejlik” – a regény a részleteken bizony csúnyán elvérzik.

A történet szinte végig tele van következetlenségekkel pl. évszámok, életkorok tekintetében, de az első gyilkosság után egy ideig még arról is össze-vissza beszélnek rendőrségen, hogy az áldozatnak a jobb vagy a bal lábát vágták le. Olyan is előfordul, hogy egy szereplő szemszögéből a narráció többször a nevén nevez valakit, akit a karakter (és az olvasó) még nem ismer. Az ilyen zavaros részleteken túl a Revans a logikát is feláldozza időnként a dramaturgia oltárán, bár talán nem olyan mértékben, ami a történetet teljesen élvezhetetlenné tenné. Ami viszont tényleg nagyon zavaró volt, az a totálisan valószerűtlen mozzanatok egész hada, végig a könyv folyamán.

A rendőrség működése a regényben köszönőviszonyban sincs a valósággal, de ez krimikben sajnos gyakran előfordul. Viszont az, hogy a nyomozók folyamatosan csak a keresztnevükön emlegetnek mindenkit (az áldozatokat, tanúkat, korábbi elítélteket), olyan stílusban, mintha az osztálytársaik lennének, borzasztóan idegesítő, és szinte leugrik a lapokról. Az olyan sületlenségekről nem is beszélve, hogy a szerző szerint gólyák fészkelnek a Teve utcában meg a Corvin-negyedben. Az ezekhez hasonló részletek újra meg újra kizökkentik az olvasót a nyomozás izgalmából, és sajnos rengeteget levonnak az élvezeti értékéből.

Ami sokat segíthetett volna Revanson, az egy szerethető főszereplő, de Várnay Benett nem az. Egy igazi tuskó, aki rögtön az első megszólalásával verbálisan zaklatja egy női útitársát a repülőn, és ezt a színvonalat a regény folyamán végig tartja. A női karaktereket interaktív szexuális segédeszközök szintjén kezeli, de mindenki mással is kifejezetten bunkó, és nem szerethető módon az. És bár a könyv többször említi, hogy Benett a viselkedése mellé elég lepukkant és kimondottan büdös is, a nők nyilván imádják, a főiskolai dékán asszonytól a tehetséges fiatal nyomozólányig. Azt talán említeni is felesleges, hogy Várnay természetesen alkoholista, ez egy olyan klisé az ilyen stílusú krimikben, amit sajnos nem nagyon szoktunk megúszni.

A szerző védelmében annyit azért el kell mondani, hogy a regényt elég fiatalon írta (Szántó Dániel 1989-ben született, a Revans 2016-ban jelent meg), és ez volt az első könyve. A történeten érződik a kiforratlanság és a gyakorlat hiánya, és későbbi könyvei (Az üldözött, Egy pap vallomása, A hatszög) sok szempontból jobban is sikerültek, mint ez. Ahogy fentebb is írtam, Szántó Dániel képzelőerejére nem lehet panasz. Ha írói képességekben fel tudna nőni a saját fantáziájához, nagyon jó krimiket várhatnánk tőle. A Revans is lehetett volna sokkal jobb, mert a benne lévő hibák nagy része kicsit több odafigyeléssel és igényesebb szerkesztéssel elkerülhető lett volna. Kár érte.