A közelmúltban jelent meg N. Nagy Zoltán második krimije, a Madárember. Ennek kapcsán egy interjú keretében mesélt nekem az új könyvről, a Keselyű-univerzumról, és arról, hogy milyen módszerrel bújik egy sorozatgyilkos bőrébe. Sőt, még a készülő harmadik rész címét is elárulta! Fogadjátok szeretettel!

Az eddigi életpályád nem mondható szokványosnak: eredetileg közgazdász vagy, de dolgoztál nyomozóként is, majd krimiíró lettél. Egy hogyan alakult így?

Közgazdaságtani szakközépiskolába jártam, innen vezetett az út a Közgázra, de ezt a területet igazán soha nem éreztem magaménak. Az írás szeretete viszont mindig is velem volt, már általánosban is írtam rövidebb történeteket. 16-17 éves koromban pedig bejött Magyarországra a szerepjáték őrület, ez segített abban, hogy a fantáziám igazán elszabaduljon. Ebből az időből két fantasy regényem is van a fiókban. Akkoriban még nem a krimi világa érdekelt, de gyerekkoromtól nagy kedvenceim voltak például Lőrincz L. László könyvei, tehát a kalandos-bűnügyi vonal azért már korán megvolt.

Az egyetem után elkezdtem gazdasági területen dolgozni, majd jött egy lehetőség, jelentkezhettem nyomozónak. Akkoriban olyan munkaerőhiány volt ebben a szakmában, hogy rendvédelmi végzettség nélkül, gazdasági vagy jogi diplomával is felvételt lehetett nyerni. 

A bűntények háttere korábban is érdekelt, és amikor elkezdtem nyomozóként dolgozni, akkor ért össze bennem az írás szeretete és a bűnügyek iránti vonzalmam. Erre nagy hatása volt annak is, hogy akkoriban rengeteg Nesbø könyvet olvastam, illetve nyomtatott formában akkor találkoztam Thomas Harris történeteivel is. Tehát az, hogy megpróbálkoztam a krimiírással, egyfajta érési folyamat vége volt.

Krimit írni nehezebb, mint bármi mást, mert kötöttek a műfaj határai és lehetőségei, viszont szükséges hozzá bizonyos érettség, tapasztalat. Tudni kell azt, hogy miből mi következik. Én is igyekszem ezt megfogni a könyveimben, hitelesen ábrázolni az emberi reakciókat, és azt megírni, ami akár a valóságban is történhetne. A rendőrségi munkát is próbálom élethűen bemutatni, ebben segít a szakmai múltam. Gazdasági nyomozóként dolgoztam, de sok olyan eset van, ahol egy életellenes ügy összekapcsolódik más bűncselekménnyel. Ilyenkor nyomozócsoportokat hoznak létre, és voltam tagja olyan csoportnak, ahol emberölési ügyekre is ráláttam.

A második könyved sem kevésbé izgalmas, mint a Keselyű, de a Madárember hangulata sötétebb, hiszen az áldozatok gyerekek. Ezt a témát a fejedben alakot öltő sorozatgyilkos adta, vagy kezdettől tudatosan törekedtél rá, hogy a könyvben felhívd a figyelmet egy fontos társadalmi problémára?

A Keselyű-trilógia fő elemei már 2014-15-ben megvoltak a fejemben, de a második rész története csak annyira volt kidolgozva, hogy tudtam, Zalánnak és a főbb karaktereknek hova kell eljutni a könyv végére. Aztán az első rész megírása után, 2017-ben megszületett a kisfiam, és szülőként kezdtem látni, hogy a világban milyen veszélyek leselkedhetnek egy gyerekre. A társadalom sokszor felelőtlen velük, túl sok az elvárás, de túl kevés a foglalkozás. Ezt mindenképpen szerettem volna megjeleníteni a sorozatban, és pont be tudtam illeszteni a készülő második könyv meglévő kereteibe.

A februári Krimifesztiválon részt vettél egy panelbeszélgetésben, ahol a valós nyomozások és a krimiirodalom kapcsolatáról volt szó. Ott elhangzott tőled egy emlékezetes mondat. Arról beszéltél, hogy nyomozóként mennyire nehéz érzelmileg távolságot tartani az ügytől, az áldozatoktól, illetve hogy – bár célravezető – egyáltalán egészséges-e, ha nem érint meg lelkileg egy súlyos bűncselekmény. A Madárember írása során mennyire volt nehéz – akár íróként, akár édesapaként – az áldozat gyerekekről írni?

Nagyon nehéz volt. Te is írtad a kritikádban, de mástól is kaptam ilyen visszajelzést, hogy a könyvben mintha távol akarnám tartani magam ettől az egésztől, a szöveg nem részletezi, hogy pontosan mi történik az áldozatokkal.

Az írás előtt nagyon sokat kutatok, hogy hiteles legyek. A Madáremberben írok is az ilyen bűncselekményekhez kötődő adatokról, az elkövetők típusairól, illetve arról, hogy a rendőrség hogy viszonyul ehhez. Nagyon nehéz volt ezekkel szembesülni és erről írni, különösen azután, hogy saját gyerekem lett. Előtte is láttam, hogy milyen borzasztó, amikor gyerekeket bántanak, de szülőként máshogy viszonyulok az egészhez. Nehéz volt ezt írásba foglalni, talán ezért is érződik benne ez a távolságtartás.

Tehát igazából nem is az olvasóid lelkét akartad ezzel kímélni, hanem a sajátodat?

Egyrészt igen. Másrészt íróként nem vagyok híve annak, hogy túlzottan részletezzem a brutalitást. Nyilván az én könyveimben is vannak durva részletek, de azt gondolom, hogy ha valamit csak sejtetek vagy részben mutatok meg, az sokkal hatásosabb.

Egyébként írás közben nem vagyok ennyire tudatos, de amikor utólag átolvasom, átgondolom a szöveget, akkor próbálok erre figyelni.

A Madárember nem csak folytatja a Keselyű történetét, hanem sok részletét teljesen más megvilágításba helyezi. Ezeket már az első könyv megírása közben is szem előtt tartottad, a kezdetektől tudatos koncepció volt?

Igen, ezek azok a pontok a történetben, amik már a kezdetektől ki voltak dolgozva. A Madárember szándékosan láttat sok mindent másként, mint ahogyan a Keselyű után kialakulhatott az olvasó fejében. Én azokat a könyveket szeretem, ahol olvasol, olvasol, majd kiderül, hogy valami nem úgy van, aztán még abban is van egy fordulat, és néhány szereplő egészen más, mint amilyennek gondoltad.

Egyébként az első rész után kaptam olyan visszajelzéseket, hogy a sztori túl bonyolult, túl sok a csavar, volt olyan olvasó, akinek problémát okozott. Emiatt nehéz szívvel, de kicsit egyszerűsítettem a Madáremberen. De a harmadik könyvben ismét muszáj lesz megcsavarni bizonyos dolgokat, amiket egyelőre csak én látok az előzményben.

Ezek szerint, ha figyelmesen olvasunk, a harmadik részre vonatkozóan is lehet nyomokra bukkanni az első két kötetben?

Igen, abszolút. Ahogyan a Keselyűben voltak utalások a Madáremberre, ugyanígy a második részben is vannak a harmadikat előkészítő részletek, sőt, már az elsőben is.

Vannak olyan szereplők, akik már jelen vannak az első két könyvben, de a trilógia lezáró darabjában teljesen másképp fognak megmutatkozni, mint ahogyan az olvasók eddig látták. De én már a kezdetektől tudom, hogy egy adott karakter miért mondja vagy teszi azokat, amiket tesz.

A két regényen kívül számos novellát is írtál, és te vagy az Egyperces krimik szerzője is. Ezek mind kapcsolódnak egymáshoz, gyakorlatilag egy önálló kis univerzumot alkotnak. Hogyan épült fel ez az elképesztően részletgazdag világ?

Először a Keselyű-trilógia fő vonalai voltak meg a fejemben. Az első részt 2014-ben írtam, majd próbálkoztam kiadatni, de ismeretlenül nehéz bekerülni egy kiadóhoz. Ezért az egészet feltettem az internetre (akkor került le később, amikor biztossá vált, hogy könyv készül majd belőle), és úgy éreztem, az online olvasható regény mellé kellene még valamilyen tartalom.

Nagyon érdekelt a régi ügyek feltárása, ezért csináltam egy blogposzt sorozatot, ami valós bűnügyeket dolgoz fel. Később ezt szerettem volna még jobban feldobni, és mivel addigra tudtam, hogy az egyszeri internetes olvasó figyelmét nagyjából harminc másodpercig lehet fenntartani, azt találtam ki, hogy nagyon rövid krimi történeteket fogok írni.

De akkor már úgy akartam csinálni, hogy kötődjön a könyvhöz. Az ellentmondások elkerülése érdekében elkészítettem a Keselyű-történetek idővonalát, a kitalált rövid sztorikat pedig ebben a keretben helyeztem el. Az Egyperces krimik tehát a Keselyűhöz kapcsolódnak, előtte játszódnak, de illeszkednek hozzá. A karakterek is a Keselyű-univerzumban betöltött szerepüknek és motivációiknak megfelelően viselkednek, bár ilyen terjedelemben nem lehet belőlük túl sok mindent megmutatni. Aztán amikor elkezdtem írni a második regényt, szerettem volna a kiegészítő sztorikat is folytatni, de már nagyobb terjedelemben. Így jöttek a Wattpadra írt novellák, amik összefűzik a könyveket.

Tehát a világ és a sztori fő iránya a kezdetektől megvolt, a hozzá kitalált történetek csak kötőanyagként kerültek bele, hogy még jobban mélyítsék az egyes szereplők karakterét, cselekedeteit.

(Az Egyperces krimi blog elérhető itt, de a történetek egy része olvasható N. Nagy Zoltán írói oldalán is.)

A gyilkosságokhoz kötődő madaras motívum ötlete honnan jött? Van esetleg valami madarakkal kapcsolatos fóbiád?

Nem, nincs semmi ilyesmi. Amikor megálmodtam Keselyű Richárd karakterét, egy olyan kegyetlen, de intelligens sorozatgyilkost akartam létrehozni, amilyen még nincs a magyar krimiirodalomban. Nagyon sokat gondolkodtam a nevén, mert nem lehet szokványos. Bár száz éve Cinkotán volt egy Kiss Béla nevű sorozatgyilkos, de egy könyvben ennél különlegesebbre van szükség.

Ősz volt, egyszer rengeteg galambot láttam valahol, és eszembe jutott, hogy lehetne madárnév. Aztán hirtelen jött, hogy Keselyű. A madaras motívum ezután következett a névből, az elején nem volt tudatos.

A Madárember feszeget egy kérdést, miszerint létezik-e eredendő gonoszság? A könyvben több szereplő, több szemszögből is beszél a kérdésről, de mi lenne erre N. Nagy Zoltán válasza?

A nyomozói munkám során nagyon sok emberrel találkoztam, és azt gondolom, hogy igen, létezhet ilyen. Ez a társadalomnak csupán ezrelékben mérhető része, de van olyan, aki az embertársaival gonosz vagy rosszindulatú még akkor is, ha az életében nem történet semmi olyan trauma, amiből ez eredhetne. Az ilyen emberek nagy része iskolázatlanabb, és a gonoszságuk tudattalanul, egyfajta ösztönlény szintű magatartásban nyilvánul meg. Aki viszont intelligensebb, az belátja, hogy ő ilyen, és megpróbálja kontrollálni, feldolgozni. De mi van akkor, ha valaki kellően intelligens, mégsem akarja átlépni a saját gonoszságát? Ez lenne Keselyű Richárd.

A Madárember vége felé van egy levél, amit Keselyű ír. Szerintem ez a könyv egyik legerősebb része, hátborzongató az a természetesség, ahogy a tetteiről beszél, illetve az, amilyen élethűnek tűnik a karakter. Mi kell ahhoz, hogy ennyire bele tudj helyezkedni egy sorozatgyilkos nézőpontjába? És utána mennyire nehéz visszazökkenni a mindennapokba?

Az én munkamódszerem az, hogy már a könyv megírása előtt megvan a cselekmény és a fejezetek részletes vázlata. De ahhoz, hogy később ezt formába öntsem, a megfelelő hangulatba kell kerülnöm. Amikor leülök írni, szükségem van nagyjából 30-60 percre, amíg csak hangolódom. Ez általában éjszaka történik, ilyenkor nincs semmi, ami ki tudna zökkenteni. És egyszerre csak annyit írok, ami az adott karakter nézőpontjába belefér, mert arra a szereplőre hangolódtam rá.

Amikor Keselyű részét írom, ugyanez a folyamat zajlik. Ő nyilván közelebb áll hozzám, mint az olvasókhoz, hiszen én teremtettem őt, az élete elevenné vált a fejemben. Amikor pedig megtörténik a ráhangolódás, akkor szabadjára engedem a billentyűzetet. Ezt a levelet is pont így írtam egyszer éjszaka, pontosan nem is tudtam, mit akar mondani, csak nagy vonalakban. Akkor ez kijött belőlem így, és amikor visszaolvastam, láttam, hogy egész jó lett.

Egy ilyen karakter gondolatait közvetíteni megterhelő, így ebből ki kell lépni valahogy. Ilyenkor zenehallgatás van. Írás közben is rengeteg zenét hallgatok, ami a könyv hangulatához illik. De amikor befejezek egy ilyet, átváltok más zenei stílusra, az könnyebben kiszakít belőle.

Nekem mindkét könyved olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy ebből a sztoriból milyen jó filmet vagy sorozatot lehetne készíteni. Van esetleg ilyen irányú terv a jövőben?

Tavaly Veszprémben a Magyar Mozgókép Fesztivál keretében a Keselyű is indult a Filmre vele! című programon. Ezen öt magyar krimi versenyzett azért, hogy elindulhasson belőle egy forgatókönyv fejlesztése. Az én könyvemet Bodzsár Márk promotálta, és a Filmintézet ezt választotta ki az ötből. Akkor elindult egy ilyen irányú folyamat a Keselyűvel, jelenleg egy esetleges sorozatról folynak tárgyalások.

Végezetül kérlek, nyugtasd meg az olvasóidat: a harmadik könyvre ugye nem kell majd újra ilyen sokat várnunk?

Nem, már dolgozom a folytatáson, a munkacíme Idegen tollak. Ha nem jön közbe semmi, a terveim szerint jövő szeptember körül fog megjelenni.