A General Press őszre két új magyar krimit is kiadott, ráadásul két debütáló szerzőtől. Hidas Bence ígéretes És mindent betemet a hó című könyve mellett pár hete jelent meg Patkó Ágnestől a Halálos rozé, ami hazai cosy crime regényként újdonság a piacon. A Szekszárdi vörös sorozat első része nem akart több lenni, mint ami: igazi kuckózós krimi. Annak viszont nagyon igényes, és bár néhány változtatással lehetett volna még jobb, nem lenne sem meglepő, sem érdemtelen, ha komoly rajongótáborra tenne szert.

Aki könyvet ír (és el is szeretné adni), annak nem árt tudni, hogy kinek szánja a művét. Patkó Ágnes pedig pontosan tudta. Akinek nem való a Halálos rozé, annak nagyon nem, a célcsoportjának viszont valószínűleg telitalálat. Már a küllemében is, mert a borító gyönyörű, és tematikus csecsebecsékkel körbepakolva szépen fotózható az Instagramra. Az is egyértelműen kiderül belőle, hogy a szövegben mire számíthatunk majd: épp csak annyira baljóslatú, amiből lejön, hogy krimi, de a leginkább mégis rózsaszín.

A történet főhőse a budapesti Renáta, akinek elege lesz a nagyvárosi életből. Szakfordítóként a munkáját bárhonnan végezheti, így Szekszárdra költözik, ahová gyerekkori emlékek kötik. Megveszi egy idős hölgy házát, és miközben elkezd berendezkedni, megismerkedik a helyi borászközösség néhány tagjával. Egy borverseny másnapján meglátogatja a díjnyertes gazdát, akit holtan talál a pincéjében. A rendőrség mustgázbalesetként kezeli az ügyet, a lány viszont biztos benne, hogy gyilkosság történt, ezért nyomozásba kezd.

Renáta karakteréről nem sok minden derül ki a regényben, pedig felvethet kérdéseket az olvasóban. Akinek ennyire fontosak az őt körülvevő tárgyak, arról elég nehéz elhinni, hogy egy kisebb személyautóval letudna egy költözést. Kivéve, ha valami nyomós okból teljesen tiszta lapot akar kezdeni az életében, de ilyesmi nem derült ki a sztoriból.

Ugyanilyen furcsa volt a főszereplő életkora, pontosabban az ehhez képest mutatott viselkedése. Az önjelölt nyomozó a történet szerint épphogy harminc éves, de ezt azon kívül, hogy le volt írva, semmi nem támasztotta alá. Az életmódja, a nagyrészt ötvenes barátai, a hallgatott zenéi mind egy sokkal idősebb személyről árulkodtak. Egy húszas éveiből éppen csak kinőtt lány, aki ilyen aprólékos gonddal rendezgeti a környezetét, a valóságban ezt félig saját magának csinálná, félig az Insta feedjének. Renátánál ilyesminek nyoma sem volt, sőt, térképet használ Google Maps helyett és nyomtatott sajtót olvas. Lehetséges, hogy a történet atmoszféráját jobban szolgálta a főszereplő furcsa régimódisága, de a mai világban mégis vártam volna erre valamilyen magyarázatot.

Igaz, a könyv leglényegesebb pontja nem a főhős, hanem a hangulat, és azzal Patkó Ágnes nem spórolt. A sztori lakberendezős, takarítós, kávézós, teázós, borozós, sütizős, piacra járós, kertészkedős és shoppingolós jelenetek végtelen körforgása, ami közben néha nyomoznak is. Az utolsó néhány fejezet kivételével a Halálos rozé olyan, mint egy hatalmas Pinterest kollázs, és akinek ez bejön, az biztosan nagyon fogja élvezni a világát. Amiatt lett volna mégis érdemes finomítani az adagoláson, mert akkor a regény sokkal szélesebb közönséghez is szólhatna. Egy ilyesmire fogékony olvasónak nem valószínű, hogy pont a huszonhatodik meghitt kávézgatás hiányzott volna, hogy berántsa őt a könyv atmoszférája. Aki viszont nem ez a típus, annak a csajoskodás ilyen tömény koncentrációja nagyon hamar elveszi a kedvét a további olvasástól. Én valahol a kettő között vagyok: igaz, előbb nézném meg harmadszor a Mindhunter összes részét, mint tíz másodpercet a Bridgertonból, de a puha zokniban tejeskávézás a kedvenc mindennapos programom. Itt viszont nálam is eljött az a pont, ahol az egész túl sok lett, és nem azért drukkoltam, hogy bukjon le a gyilkos, hanem hogy Renáta mossa már le végre azt a szerencsétlen ablakot, amit ki tudja hány fejezet óta folyton tervezget. 

Pedig a krimiszál egyébként rendben van a Halálos rozéban. Nem túl összetett, de megfelelően átgondolt, és a rózsaszín cukormáz alól lassan, de biztosan kúszik be a történetbe a fokozódó izgalom. Patkó Ágnes jó érzékkel tud feszültséget kelteni, és ezt ugyan folyamatosan meg-megtöri sütikézős és vásárolgatós jelenetekkel, ebben egyértelműen érezhető a szándékosság. És a végén azért természetesen van egy kötelező akciódús fejezet is, de a szerző itt is szigorúan megmaradt a cosy műfaji keretein belül.

A Halálos rozé összességében jó, de nem való bárkinek. A hangulatot mértékkel adagolva szélesebb közönséghez is szólhatott volna, de minden bizonnyal így is meg fogja találni a táborát a nagy számú női krimiolvasó között. Sőt, olyanoknak is jó választás, akik korábban azt gondolták, hogy a krimi a durvasága miatt egyáltalán nem nekik való. Tehát akinek az ilyesmi jelenti a kikapcsolódást, az vegye fel a legcukibb pizsamáját és a legpuhább zokniját, bástyázza körbe magát illatos mécsesekkel, tárazzon be pogácsát, sütit, és a napszaktól függően kávét, teát vagy bort. Aztán vegye kézbe a Halálos rozét, és merüljön el Patkó Ágnes világában, biztosan élvezni fogja.

Aki viszont hidegrázást kap az ilyen-olyan tematikájú női magazinoktól, az inkább ne is kezdjen bele, mert már az első fejezetekben komoly késztetést fog érezni, hogy a könyvet kihajítsa a saját (koszos) ablakán. Pedig nem ezt érdemli, mert a Szekszárdi vörös sorozat első kötete egy igényesen megírt krimi, és ebből nem von le a történet habkönnyűsége. Ilyen művekre is szükség van, és első könyve alapján Patkó Ágnesnek van, és hosszabb távon is lehet helye a hazai krimipiacon.