Múlt héten a Kortárs Krimik a Bethlen téren című esemény keretében beszélgettem N. Nagy Zoltán és Cserhalmi Dániel írókkal a Bethlen Téri Színházban. Nagyon érdekes, interaktív diskurzus alakult ki a magyar kortárs krimi helyzetéről, a nézők is nagyon jó kérdéseket tettek fel. A panelbeszélgetés első felében a két szerző műveikről, alkotói módszereikről és a hitelesség fontosságáról mesélt:

Kezdjük azzal, hogy a könyveiteket bemutatjuk a nézőknek. Kettőtöknek eddig összesen öt regénye jelent meg. Beszéljetek egy kicsit ezekről!

Cserhalmi Dániel: 2014-ben találtam ki, hogy regényeket szeretnék írni. Érdekelt az ÁVH, és azt láttam, hogy ebben a témában korábban senki nem próbálkozott még a szórakoztató irodalom terén. Azt feltételeztem, hogy ez előny lehet a kiadóknál. Rögösen kezdődött, de a megjelent három könyvből talán látszik, hogy végül beindult és működik.

A Csengőfrász, a Szibériai csapda és A Szabadság hadművelet nem politikai regények, nem krimik, nem thrillerek, hanem ÁVH-regények. És bár sosem tankönyvnek vagy történelemkönyvnek szántam őket, úgy gondolom, a szórakoztató részen túl van egyfajta ismeretterjesztő jellegük is. Ezzel a műfajjal el tudok mesélni valamit arról a világról, amit mostanra valószínűleg jobban ismerek, mint az átlag olvasó.

N. Nagy Zoltán: Én gyerekkorom óta nagyon szeretek írni, de a krimik felé olvasóként csak 15-20 évvel ezelőtt fordultam. A külföldi klasszikusokon, pl. Agatha Christie-n vagy Thomas Harrisen kívül sokat találkoztam magyar krimikkel is, ami igazából mindig létezett. De volt egy időszak, amikor nem igazán találtam olyat, ami tetszett volna. Arra gondoltam, megpróbálkozom egy krimi írásával, és mindenképpen olyat akartam, ami még nem volt Magyarországon. Szerettem volna egy olyan gonosz karaktert, amilyen például Hannibal Lecter az angolszász irodalomban, akihez hasonló korábban hazai regényekben nem nagyon szerepelt. Így született meg Keselyű Richárd, akinek a tettei mindkét könyvemben, a Keselyűben és a Madáremberben is visszaköszönnek.

Ti nem csak írókollégák, hanem barátok is vagytok, és sokat beszélgettek a magyar krimiről. De hogyan indult a kapcsolatotok, hogyan ismertétek meg egymást?

Cs.D.: Én kezdeményeztem a dolgot, és Zoli jófejségén múlt, hogy jól reagált a kritikámra. Én az Állatorvostudományi Egyetemen dolgozom, és növényekkel foglalkozom. A Keselyűben van egy növényes vonatkozás, ami 100 olvasóból 99-nek valószínűleg nem tűnt volna fel, de nekem szemet szúrt. Írtam egy levelet Zolinak, hogy nagyon jó a könyv, de ez a növényes dolog a valóságban így nem lehetséges. 

N.N.Z.: Pedig egyébként utánanéztem rengeteg mindennek, de erre nem számítottam.

Cs.D.: És Zoli nem azt írta, hogy mit kötözködik itt ez a jóember, hanem megköszönte, és elindult köztünk egy beszélgetés a könyveinkről és a magyar krimiről. A többi pedig már történelem.

Szerintetek mennyire és milyen mélységig fontos, hogy egy krimi valósághű legyen?

N.N.Z.:  Én maximálisan annak vagyok a híve, hogy egy kriminek, bármely korban játszódik, a lehető legvalósághűbbnek kell lennie. Ha azt írnám, hogy itt a Bethlen téren van egy cirkusz, akkor az az olvasó, aki tudja, hogy nincs, ezzel eltávolodik a szövegtől. Én ezért igyekszem mindent megtenni a realisztikus ábrázolás érdekében, bár nyilván akadnak hibák. Engem olvasóként is zavar, amikor feltűnik valami, ami nem úgy van a valóságban, és akár félre is teszem emiatt a könyvet.

Korábban nyomozóként dolgoztam, és nagyon sok magyar krimiben találkozom olyan dolgokkal, ami egy valódi rendőrségi eljárásban nincs jelen. Értem, hogy egy amerikai sorozatra akar hasonlítani, de ha a valóságról írunk, vagy olyasmiről, ami akár megtörténhetne Magyarországon, akkor a lehető legjobban kor- és valósághűnek kell lenni.

Cs.D.:  Én is ilyen aprólékos vagyok a saját munkám kapcsán, és ezért vagyok nagyon kritikus mások szövegével kapcsolatban is. Nincs olyan, hogy egy mintát bevisznek a laborba DNS elemzésre, és egy óra múlva mindent tudnak, legfeljebb a CSI-ban.

Zolihoz hasonlóan én is úgy dolgozom a kéziratokon, hogy amit lehet, azt próbálom valósághűen bemutatni. A könyveim 1950-ben játszódnak, de sok helyszín ma is létezik, bárki megnézheti a Rákosi-villát Budán, vagy az órásboltot itt a Bethlen téren. Utóbbinak például megnéztem a cégtábláját, hogy akkor is megvolt-e, amikor a Csengőfrász játszódik.

Természetesen mindennek én sem tudok utánanézni, az én könyveimben is vannak hibák, de törekszem arra, hogy aki a regényeimet olvassa, az olyan ‘50-es éveket, és olyan ÁVH-t kapjon vissza, amilyen a valóságban is volt.

Nézői kérdés: A valószerűség egy krimiben a cselekményből is hiányozhat. A leghíresebb krimiírók, például Jo Nesbø könyveiben is rengeteg képtelenséggel lehet találkozni. Harry Holénak már réges rég, többször is meg kellett volna halnia, mégis jön a tizennegyedik rész. A regények sorban érkeznek, elég egyformák, és néha olyan érzés őket olvasni, mintha akciófilmet néznénk, nem krimit. Ti mit gondoltok erről?

Cs.D.: Van ebben igazság, hogy a híres, sok részes krimisorozatokban sokszor ismétlődnek a sémák. Ugyanakkor Zoli könyvein jól látszik, hogy bár szorosan összefüggenek, nem egyformák. Én is törekszem arra, hogy a regényeim kicsit különbözzenek egymástól. Az első egy ÁVH kurzusregény, amiből meg lehet ismerni a szervezetet. A másodikat szándékosan másmilyenre írtam, fontosabb a történet pszichológiai vonatkozása és a besúgói rendszer. A harmadikban több az akció, és a negyedik megint más lesz. Fontos, hogy tarts meg magadból valamit, de ne ugyanazt csináld minden könyvben.

N.N.Z.: Nesbø esetében szerintem jól megfontolt anyagi érdek is van a sorozat újabb és újabb részei mögött. Nehéz lenne megölni Harry Holét, egyrészt a rajongói miatt, másrészt íróként sem könnyű egy idő után elengedni a karaktereket. Ezek a szereplők életre kelnek a fejünkben, és még ha nem is hús-vér emberként tekintünk rájuk, az életünk részévé válnak, és nehéz őket eltenni láb alól.

A kutatómunka fontossága természetesen adja magát az ÁVH regényekben, mert történelemről van szó. De a Keselyűben – amelynek alcíme A Babits-gyilkosságok – is felbukkan egy irodalomtörténeti szál. Amikor történelmi tényekkel dolgoztok, ezt mennyire meritek kreatívan kezelni? Hogyan szövitek össze a valóságot a fikcióval?

N.N.Z.: Vannak olyan tények, amelyek megkerülhetetlenek. Babits élete ismert, az ÁVH tettei is jól dokumentáltak. Én úgy írom a regényeimet, hogy az egészet előre felskiccelem magamnak, és pontosan tudom, hogy jelenetről jelenetre mi következik. Amikor a történelmi tényeket keverem bele, ezeket sarokpontokként kezelem. Amivel pedig összekötöm őket, az a fantáziám terméke.

Cs.D.: Ez nálam is hasonlóan zajlik. Az ÁVH-val kapcsolatban például nem lehet megkerülni Péter Gábort, nem is akartam. Nevesítettem több vezetőt is, aki akkor szolgált, és felelős bizonyos tettekért. Kaptam is olyan észrevételt Janikovszky Béla kapcsán, akinek a feleségét is beletettem egy epizódba, ami valakinek nem tetszett. De ez visszavezet a hitelesség kérdéséhez, hogy ha az ÁVH-ról írsz, akkor azokat a személyeket jelenítsd meg, akik akkor, ott hatalmi pozícióban voltak.

Arra mindig törekedtem, hogy ne létező ügyeket dolgozzak fel, de mindig úgy alakítsam a cselekményt, hogy ne kelljen nagyon kikerülni a történelmi tényeket. Fontos, hogy a valóság és a fikció keveredjen, de csak annyira, hogy kellemesen összemosódjanak.

Én átlagos ismerettel nem igazán tudtam volna megmondani, hogy meddig tart a könyveitekben a valóság, és hol kezdődik a fikció. De az érdeklődésemet sok dolog felkeltette, és utánaolvastam.

Cs.D.: Egy kicsit volt is ilyen szándékom a könyvekkel. A levéltári kollégák mondták is, mennyire hasznos nekik a munkám. Ha ők írnak egy tanulmányt az ÁVH szervezeti felépítéséről, azt ki fogja elolvasni? Senki, legfeljebb én. Az emberekhez nehezen jut el, hogy milyen osztályai voltak az ÁVH-nak, vagy hogy a Keleti pályaudvarnál volt az a posta, ahol belenézegettek a borítékokba. Egy tanulmányból ez nem jut el a közönséghez, de ha én írok egy regényben arról, hogy a Keletinél bontogatják a leveleket, akkor lehet, hogy te írsz nekem, hogy ez valóban megtörtént-e. Én pedig válaszolok, hogy ez pontosan így történt. Ilyesmit egy történész jóval nehezebben tud kommunikálni.

Miközben írtok, ki van a fejetekben, mint a könyv olvasója? Kinek írtok, magatoknak, az ismerőseiteknek, a széles olvasóközönségnek, vagy a kritikusoknak? Vagy nincs ilyen?

N.N.Z.: Nálam nincs ilyen. Leülök este, beteszek valami zenét, az írás pedig csak jön. Közben még azt sem nézem, hogy nekem tetszik-e. Majd visszaolvasom másnap, és kijavítom benne, amit kell. Ha írás közben arra gondolnék, hogy amit írok, az tetszeni fog-e a kritikusoknak vagy az olvasóknak, az elvinne egy olyan irányba, ami a szöveget is eltorzítaná.

Cs.D.: Én sem csinálok olyat, hogy például beleírok egy szerelmi szálat a regénybe, mert hátha akkor többen elolvassák. Ha beleteszek ilyesmit, az azért történik, mert én úgy érzem, hogy szükséges. Nem is a barátaimnak írok. Nem azért, mert nem szeretem őket, hanem mert elfogultak, és nekik remélhetőleg úgyis tetszeni fog. Egyébként én kifejezetten szeretem, ha megkritizálják a könyveimet. De írás közben nincs előttem deklarált cél, csak megírom, és bízom benne, hogy egyszer majd sok embernek fog tetszeni.

Érezhető, hogy elég hasonló az alkotói módszeretek. Egymás munkáját mennyire és hogyan szoktátok segíteni?

N.N.Z.: Mivel kialakult közöttünk egy elég jó viszony, elküldjük egymásnak a kéziratainkat még jóval a megjelenés előtt. Dani részleteiben szokta, én egyben az egészet, és elmondjuk egymásnak a véleményünket, javaslatainkat. Ezt a másiknak nyilván nem kell minden esetben megfogadnia, de van köztünk egy ilyen munkakapcsolat is.

Cs.D.: Számomra fontos, hogy a szövegemet olyasvalaki olvassa el, aki értően tudja, és meri kritizálni. Én szándékosan egy-két fejezetenként küldöm a kéziratot, azért, hogy ha egy cselekményszál már az elején nem stimmel, akkor ne kelljen az egészet újraértelmezni, bár szerencsére ilyen még nem fordult elő. Ha a barátaimnak adnám oda a szöveget, ők nagy valószínűséggel nem mondanának rá rosszat, mert elfogultak. Zoli viszont ír is, és sokat foglalkozik krimikkel, így van egy szélesebb rálátása. És meg is meri mondani, ha valamin szerinte javítani kell, tehát köztünk ez jól működik.

N.N.Z.: Én csak a kész kéziratot adom át, miután az egészet többször átírtam. Nehezebben engedem el a szövegemet, mint Dani, aki egyébként rendkívül gyorsan ír.

Zoli nemrég egy interjúban mesélt nekem arról, hogy készül a Keselyű-trilógia lezáró része, de akkor ezek szerint Dani sem látott még részleteket az Idegen tollakból. Zoli, azért kérlek, nyugtass meg minket, hogy továbbra is halad a könyv.

N.N.Z.: Igen, a kézirat az előzőekhez képest jó ütemben készül. A szándékaim szerint jövő szeptemberben meg is jelenhet.

Dani, nálad is készül a negyedik ÁVH regény?

Cs.D.: Igen, de én nem tudok ilyen határidőt mondani. Ha olyan ütemben haladnék, amilyenben most, akkor nyárra kész lenne a kézirat. De a kész szöveg is sokat várhat még a kiadónál, például azért, hogy ne ütközzön egy másik megjelenéssel. A realitás tehát inkább az, hogy jövő év végén, vagy esetleg még később kerülhet az olvasókhoz. Illetve olyan is előfordulhat, hogy az egyéb teendőim miatt kiesem az írásból. A Szabadság hadművelet írása közben volt egy hónap, amikor abbahagytam. Ha ilyen előfordul, utána nehéz felvenni a fonalat.

N.N.Z.: Ezt nyilván úgy kell nézni, hogy nem ez a főállásunk. Lehet, hogy aki csak ezzel foglalkozik, az hamarabb megír egy könyvet, de nekünk inkább csak az éjszakák jutnak, mert napközben mással foglalkozunk.

Cs.D.: Azért nem mondom, hogy nem fordult elő, hogy napközben is írtam egy keveset. De a lényeg, hogy készülnek a következő könyveink, és az ezzel kapcsolatos információkat megosztjuk majd az oldalainkon.

(Cserhalmi Dániel írói oldala elérhető ezen a linken, Facebook oldala pedig itt.

N. Nagy Zoltán írói oldalát itt, Facebookját itt, Instagram fiókját pedig itt lehet követni.)

A beszélgetés második felében a magyar krimi általános helyzetéről, a könyvpiac nehézségeiről, és a műfaj várható jövőjéről volt szó.