A napokban jelenik meg Mészöly Ágnes ötödik Szabó Ágota-krimije, az Átkozott örökség. Olyan szerencsés vagyok, hogy már kézirat formájában olvashattam a könyvet, ennek kapcsán készítettem a szerzővel az alábbi interjút. De Mészöly Ágnes nem csak legújabb regényéről mesélt, hanem rengeteg érdekességet elmondott például arról, hogy mi történik, ha a kiadó és az író nem ért egyet valamiben, megismételhető-e a Rókabérc, vagy hogy milyennek látja a műfaj helyzetét egy olyan szerző, aki oktat is krimiírást.

A Rókabércet, ha jól tudom, anno egy pályázatra írtad, ez volt az első krimi, amiben Szabó Ágota felbukkant. A Megrajzolt gyilkosságok, Gota második esete pedig azért született, mert zsűritag voltál egy krimipályázaton, ahol idegesített, hogy minden pályaműben csak szép fiatal nőket gyilkolásznak, és szerettél volna egy krimit, ahol életerős férfiak az áldozatok. A két könyv megjelenése között viszont eltelt négy év, amiből arra következtetek, hogy eredetileg nem sorozatnak szántad Gota történetét. Az Átkozott örökség mégis már az ötödik regény a sorban, sőt, ő szerepelt a General Press tavaly karácsonyi krimiantológiájában is. Mikor volt az a pont, amikor Szabó Ágota azt mondta neked, hogy belőle egy hosszabb krimisorozat lesz?

Valójában csak a megjelenések között volt négy év, a Rókabércet még jóval korábban írtam, így a két könyv születése között inkább hét év telt el. És Gota valahol a Megrajzolt gyilkosságok írásfolyamata végén közölte velem, hogy ez neki nem volt elég, még szerepelni szeretne.

Az a regény tényleg csak hirtelen felindulásból, mintegy bosszúból született. Arra a pályázatra több, mint kétszáz anyag érkezett be. Nyilván nem kellett mindegyiket végigolvasni, talán tizenkettőt kértünk be teljes terjedelemben, de azokban is volt vagy hetvenhat meggyilkolt fiatal és dekoratív hölgy. Pedig a krimi ennél sokkal többre képes, ennél az élet és a műfaj is sokkal összetettebb.

Ezért született a Megrajzolt gyilkosságok, és ahogy egyre jobban megismertem benne Gotát és a többieket, egyre inkább úgy éreztem, hogy én ezt szeretem csinálni, és szeretnék még kezdeni velük valamit.

Ha már említed a többieket: érezni, hogy nagyon szereted a mellékszereplőidet is, akik az Átkozott örökségben már szinte azonos hangsúlyt kaptak a sztoriban, mint Gota. Sőt, nekem most Rita az, akinek a sorsa a legjobban érdekel a folytatásban, az ő világa ebben a könyvben több szempontból is hatalmasat fordul. Bár nehéz elképzelni, hogy Szabó Ágota egyszer nyugdíjba megy, ha mégis így lesz, tervezel esetleg valakivel spin-offot?

Rita karaktere most valóban kapott egy akkora impulzust, hogy elindulhat egy új irányba. Vagy ott van Szilvi, aki a butácskának tartott, de valójában okos nyomozónő szerepében kezdett. Ebből igazából már most is kitört, érdekes lesz majd, hogy ő merre halad tovább. És persze a kedvenc nagy gyerekem, Domonkos. Bennük mind nagyon sok potenciál és történet van még. Patakiról nem is beszélve, aki már a következő epizódban nagyobb hangsúlyt kap, egyenrangú szerepben nyomoz majd Gotával.

És akkor még ott van Adèle Huntington, Szilvi krimiírói alteregója. Szabó Piroskával, a General Press főszerkesztőjével szoktunk viccesen beszélgetni róla, hogy milyen menő lenne egy Adèle Huntington nevében írt spin-off, mondjuk észak-franciaországi környezetben, amit jól ismerek.

Az Átkozott örökség egy gyanús örökösödési ügyből indul ki. A szálak egy idősek otthonába vezetnek, és a regény alaposan bemutatja az intézmény működését és mindennapjait is. Hogyan szereztél erről belsős tapasztalatokat?

A bűnténynek, amiből a sztori kiindul, egyébként sajnos elég komoly valóságalapja van. Egy ismerősöm részese volt egy hasonló, idősek otthonában történt gyanús örökösödési ügynek.

Az intézmény életét a testvéremen keresztül ismerhettem meg, aki régóta egy ilyen otthonban dolgozik, és elképesztő sztorijai vannak. Ezeknek sajnos csak a töredékét írtam bele a cselekménybe, muszáj volt szelektálnom, mert így is sok a mellékszál. Volt is ilyen rémálmom, hogy megjelenik a könyv, de olyan vastag lett, hogy szétesik az egész.

És a testvérem nyilván össze is kötött emberekkel, például beszélhettem a gazdasági vezetővel és az intézmény jogászával. A velük való találkozás során egyrészt körül tudtam nézni, levettem a vibe-ot. Másrészt sokat segítettek tisztázni a folyamatokat vagy a jogi kérdéseket a készülő kéziratban. És egyébként annyira jó hely, hogy legszívesebben holnap beköltöznék egy idősek otthonába.

A regényben szereplő intézmény azért nem tökéletesen idilli: a lakók körében kering egy szóbeszéd a Fakószemű Angyalról, aki félelemben tartja az otthonban élőket. Egy krimi esetében talán nem nagy spoiler, hogy a titokzatos alak valóban létezik, és a fejezetek egy része az ő szemszögéből íródott. Ezek nagyon erős részek a szövegben, ugyanakkor megrázóak is, hiszen a Fakószemű nem véletlenül vált azzá, ami. Mennyire volt nehéz, vagy lelkileg megterhelő az ő nézőpontjába helyezkedni, és megírni ezeket? És egy ilyen fejezet után, amikor leteszed az írást, hogyan lehet ebből kizökkenni és visszatérni a mindennapi élethez?

Ezeket a fejezeteket én nagyon-nagyon fontosnak tartottam. Anélkül, hogy hogy elfogadnám azokat a tetteket, amiket egy erősen traumatizált ember megtesz, fontos megérteni, hogy minden ilyennek vannak előzményei, és ezek sokszor nem kevésbé durvák, mint maguk a tettek. Szerettem volna rámutatni erre az erőszak-körforgásra, amiben az emberiség évezredek óta él. Tehát hogy minden, amit mások ellen elkövetünk, egyszer vissza fog csapni.

És nagyon szerettem volna ezeket a részeket szépre, minőségire megírni. Mindig vártam, hogy jöjjenek ezek a fejezetek, másrészt féltem is tőlük. És érdekes, hogy én általában elég sokat tudok írni egy nekiveselkedésre, de ha jött egy ilyen fejezet, utána aznap már nem volt semmi. Kimentem a kertbe gyomlálni, vagy megmetszettem valamit, de írni már nem tudtam.

A Rókabérc kivételével eddig minden krimid bemutat valami különleges közeget vagy szubkultúrát. A Megrajzolt gyilkosságokban a japán mangák világa kapott szerepet, a Végzetes ütem nagyrészt egy szórakozóhely backstage-ében játszódott, a Hajónapló egy óceánjárón, az Átkozott örökségben pedig az idősek otthona körül bonyolódnak a szálak. Tervezed folytatni ezt a hagyományt? Milyen érdekes helyeket fogsz még megismertetni az olvasókkal?

Számomra ezek nagyon inspirálóak. Sokszor először abba a szubkultúrába vagy környezetbe szeretek bele, ami a sztori közege lesz, és a cselekmény már az anyaggyűjtés közben alakul ki. A Végzetes ütemnél is a backstage ötlete volt a kezdet. Aztán megkerestem egy szórakozóhelyet, elmondtam, hogy krimiíró vagyok, szeretnék anyagot gyűjteni. Ők meg mondták, hogy tök jó, jöjjön, és bemehettem olyan helyekre, ahova egyébként nem tudtam volna.

A Hajónaplóról nem is beszélve, az volt életem legjobb anyaggyűjtése. Rájöttem, hogy akarok egy hajós krimit írni, és hogy van egy barátnőm, aki egy tengerjárón dolgozik. Felhívtam, hogy meséljen nekem a hajóról, de ő azt mondta, miért én meséljek, gyere el velem. Így hajózhattam végig azon az útvonalon, ahol Gotáék is jártak a regényben.

Ezek a helyszínek nagyon izgalmasak, és van még egy-két hasonló ötletem, ami jó szüzsé lenne egy krimihez. Például vannak ezek a szerepjátékos táborok. Képzeljük el, ahogy Gota, Szilvi vagy Pataki fantasy jelmezbe öltözik egy ilyen kedvéért. De a következő rész közege a kínai piac lesz, ami annyira idegen világ, hogy a nyomozók nem hogy a szabályokat nem ismerik, még azt sem tudják, hogy mit játszanak. Ez nagy kihívás lesz nekik, de szeretem őket olyan helyzetbe belevinni, amiben szenvednek. Ezt még Márton Lászlótól tanultam anno, hogy ami rossz a szereplőnek, az jó a regénynek. És próbálok ennek megfelelni, bár néha nehéz, mert szeretem a képzelt barátaimat.

A Rókabérc az egyetlen, ami hangulatában, de főleg szerkezetében kilóg az eddigi krimik sorából. Én nagyon szeretem azt a könyvet, szerintem az elmúlt évtized egyik legemlékezetesebb magyar krimije. Így muszáj megkérdeznem: nem tervezel esetleg valami ahhoz hasonló, nem a hagyományos szerkezetet követő folytatást?

Az egy olyan trükk volt, amit egyszer lehetett megcsinálni. A Rókabérc egy pályázatra íródott, ahol valami olyat kell mutatni, amivel kiugrasz a többi jelentkező közül, és azt gondoltam, hogy ez a váltogatott szemszögű E/1 ilyen lehet. Egyébként gondolkodom hasonlón, éppen a következő résszel kapcsolatban, hogy ha nem is az összes szereplővel, de vissza lehetne hozni ezt a váltogatott narrációt. Már egyébként itt, az Örökségben is volt ilyesmi az emlék fejezetekkel. Ez mindig izgalmas, így igen, tervezek ilyet, de nem tudom, képes vagyok-e még egyszer akkorát villantani, mint a Rókabérc volt. Nem akarom, hogy ez engem nyomasszon, ezért inkább azt mondom, nem tudok.

Ez az interjú még az Átkozott örökség megjelenése előtt készül, és én gyakorlatilag a szerencsének köszönhetem, hogy már olvashattam a kéziratot. Kiírtad a Facebook-oldaladra, hogy bétázókat keresel, bárki jelentkezhetett, aztán közülük kisorsoltál pár embert, akik véleményezték a szöveget. Számomra meglepő volt, hogy ennyi könyvvel a hátad mögött nincs egy jól bejáratott előolvasói csapatod. Vagy van, csak ezúttal friss szemeket akartál?

Vannak emberek, akikhez bármikor fordulhatok ilyen kéréssel. És van egy nagyon fontos előolvasóm, aki a Hanga és Várkony harmadik kötete óta minden kéziratot elolvas. Ott kiszúrta, hogy egy mellékszereplő becopfozza a haját, pedig az első részben neki még rövid frizurája volt, és nem telt el annyi idő, hogy megnőhetett volna. Azóta vele minden kéziratot elolvastatok, és egy elképesztően jó védőhálót jelent nekem. Például biztos, hogy az idővonalam rendben lesz, mert erre ő nagyon ki van hegyezve.

De közben most azt éreztem, hogy szükségem van friss szemekre is. És gondoltam, mókás dolog lenne megengedni az univerzumnak, hogy segítsen. Izgalmas volt a végén, hogy kiket húzok ki a kalapból.

Bevált ez a megoldás? Hasznos észrevételeket kaptál?

Szerintem nagyon. Nyilván vagyok már annyira rutinos, hogy tisztában vagyok vele, nem tudok mindenkinek megfelelni, és ezt az ember egy idő után el is engedi. Nem is akarok olyat írni, amit mindenki szeret. De közben meg nagyon jó más szemén át is megnézni azt, amit csináltam, még akkor, amikor lehet rajta változtatni.

A könyvben például előkerül a mélyszegénység, és az abban élő emberekkel szembeni előítéletek. Ezt nehéz úgy bemutatni, hogy ne azonosuljak a közelőítélettel, de ne is toljam túl ezt a nem azonosulást annyira, hogy akkor már egy fals világban vagyok. És ezzel kapcsolatban is kaptam a sorsolásból jövő bétaolvasóktól jó reflexiókat. Szóval igen, sokat segítettek, az univerzum jól működött, és nagyon hálás vagyok nekik.

Év elején a General Press nyilvánosságra hozta az első félévben várható megjelenéseket, ott a könyv Átkozott örökség címmel szerepelt. De te még áprilisban is Örökségként hivatkoztál rá egy posztodban, sőt, még ebben a beszélgetésben is előfordult, hogy a munkacímén említetted. Előolvasóként én kicsit beleláthattam abba is, hogy ezzel kapcsolatban vívtál meccseket a kiadóval, pedig laikusként azt gondoltam volna, hogy egy ilyen tapasztalt és befutott író esetében szó nélkül elfogadják a címet, amit adsz. Min múlik, hogy kinek mekkora szava van a vitás kérdésekben egy formálódó regény kapcsán?

Az utolsó szó szerintem az íróé, de én már kaptam leckét abból, hogy érdemes hallgatni másokra. Ez a Slutty az űrből című meseregény kapcsán történt a Pagony Kiadónál. Jelezték, hogy nem lesz jó a cím, és nem mondom, hogy aztán elhasalt, de a hasonló könyveimnél mégiscsak rosszabbul teljesített. Pedig egy nagyon sikeres történet lehetett volna, ha engedek a hübriszemből, és azt mondom, rendben, találjunk ki valami mást.

Attól, hogy én vagyok a szerző, nem biztos, hogy mindig nekem van igazam. A Rókabérc is a fejemben Rókabérc volt, aztán amikor megjelent a Prae-nél, hozzátették, hogy Haláltúra. Most a General Press-féle újrakiadásnál megint kivették belőle. A mostani helyzetben sem kardoztam különösebben sokat, ha úgy gondolták, hogy jobb lesz úgy, akkor legyen az az örökség Átkozott.

A Facebook-oldaladon posztolsz közéleti témákkal kapcsolatban is, illetve az országgyűlési választás napján te voltál a Partizán párizsi tudósítója. A krimi egy jó platform arra, hogy akár közéleti témákat is feldolgozzon, nálad ez mégis mintha kevésbé jelenne meg, a történeteidben inkább a személyes drámák dominálnak. Ennek mi az oka?

Azért vannak ezekben a személyes drámákban olyan erős statement-ek, amiből az olvasók leszűrhetik a világlátásomat. De nem hiszek abban, hogy a problémákról direktben kell írni.

Lehet rólam tudni, hogy konduktorként kezdtem a pályámat, az volt a munkám, és az írás volt a hobbim. Mostanra ez megfordult, az írás a munkám, konduktorként pedig egy gyönyörű franciaországi helyen dolgozom évente tíz hetet, nem többet. És ezzel összefüggésben nagyon sokáig presszionáltak különböző kiadók, hogy írjak mozgássérültekről. De egészen addig nem tudtam, amíg nem jött egy ehhez megfelelő történet. Tehát nem érzékenyítő céllal írtam valamit, hanem született egy sztori, ami akár érzékenyítő is lehet.

Én azt szeretem, amikor indirekt módon lehet valamiről beszélni, és azt hiszem, így jobban is hat. Aztán lehet, hogy nincs igazam. De a krimikben és az ifjúsági könyvekben is érintek közvetve olyan témákat, hogy például ne legyünk előítéletesek ezzel vagy azzal. Nem arról van szó, hogy ne mernék ezekről írni, hanem hogy én így tudok ezekről írni.

A szövegeidben többször is szerepeltek easter eggek más magyar krimiírók munkájával kapcsolatban, és javíts ki, ha tévedek, de ezek mind női szerzőkhöz kötődnek. Ez tudatos? Mi az oka?

Ez valóban így van, de nem tudatos elhatározás miatt, csak valahogy eddig ezek illettek a szövegbe. De az idei Könyvhétre megjelenik az Abszolút Töri sorozatban az Ügynökök és úttörők, amiben a Kádár-kori Zánkára mennek az időutazók. És ahogy elkezdtem írni a történetet, rájöttem, hogy Szabó Ágota ‘83-ban tizenhárom éves volt, miért ne lehetett volna éppen Zánkán? És persze akkor ki más nyomozná ki az eltűnt walkman esetét, mint ő. Tehát ez egyfajta crossover lesz, és ebbe például egy Zajácz D. Zoltán-utalást írtam bele.

Ahogy említetted, nem csak felnőtt krimiket írsz, sőt, ifjúsági könyveket már a Rókabérc előtt is kiadtál. Elég sok, hozzád hasonló példa van olyan szerzőkre, akik gyerek- vagy ifjúsági könyvek mellett írnak, vagy írtak már felnőtt krimit (Ruff Orsolya, Berg Judit, Molnár T. Eszter, Mészáros Dorka, Kolozsi László). Ennek mi lehet az oka szerinted?

Ez a két műfaj nagyon hasonlít egymáshoz, a rejtély, a csavarok, az együtt nyomozás jelen van mindkettőben. És akinek erre jár az agya, annak adja magát, hogy kipróbálja a másik vonalat is. A nyelvezet és a problematika nyilván különbözik, de az összetettség már nem feltétlenül. És ha gyerekeknek írunk, az csomó mindent megenged, amit felnőtteknél nem lehet. Lehet viccesebb, odamondogathatunk a felnőtteknek, jobban elengedhetjük a fantáziánkat.

Valamivel kevesebb olyan író van, aki szépirodalom mellett ír krimit, de rád ez is igaz. Időről időre felmerül a téma, hogy hogyan viszonyul ez a kettő egymáshoz, és hogy mennyire szalonképes a krimi magasabb irodalmi körökben. Te hogy látod ezt a kérdést?

Szerintem már kicsit ciki leszólni a zsánerirodalmat, ez egyre inkább elmúlóban van, efelé mutatnak a külföldi tendenciák is. Ugyanakkor az, hogy Magyarországon egy rangos irodalmi díjat zsánerszöveg kaphasson, szerintem még mindig elképzelhetetlen lenne. Holott vannak olyan művek, ami nem kevésbé igényes vagy jól összerakott, és szerintem a kortárs magyar krimiirodalom nagy részére nem lehet azt mondani, hogy szövegileg gyenge lenne.

Egyébként ez az összehasonlítás engem nem is különösebben érdekel. Persze, jó lett volna, ha például a Márta evangéliuma nagyobb kritikai elismerést kap. Azért kapott így is, és nem hiszem, hogy azért nem volt ez még több, mert én egyébként krimit is írok.

Oktatsz is krimiírást a Magyar Íróképzőben. Milyennek látod a magyar krimi jelenlegi helyzetét? Mit gondolsz, van még hely a piacon új szerzőknek?

Döbbenetes, hogy mennyien akarnak írni ma Magyarországon, és hogy közülük is milyen sokan próbálkoznak krimivel. Szerintem borzasztó nehéz dolga van manapság egy debütáló szerzőnek, rengeteg a tehetséges ember, és nem könnyű áttörni az üvegplafont. Húsz éve sem volt az, amikor én elindultam az írói pályán, de azóta még hatványozottan nehezebbé vált.

Amiatt is elképesztően nehéz, mert már jelen van a piacon egy erős csapat, akik már szinte minden alzsánerben megbízhatóan szállítják az újabb és újabb könyveket. Szóval nem irigylem azokat, akik most indulnának el ezen a pályán, mert már így is nagyon jó a felhozatal.

(Kép: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu)