Lichter Péter Detektív-sorozatának második része, A detektív, aki baglyokat filmezett tökéletesen hozza az előző kötet stílusát, hangulatát és csavarait, de még távolabb áll a hagyományos értelemben vett krimitől. Már az első kötet, A detektív, aki tintahalakkal álmodott is feszegette a határokat, de könnyebb volt krimiként értelmezni, emellett egyfajta tisztelgés is volt a műfaj múltja és nagy alakjai előtt. A folytatás inkább a krimi jelenével, vagy lehetséges jövőjével foglalkozik: a történetben többször előkerül a téma, hogy mi (nem) fér bele a zsáner klasszikus kereteibe, összefér-e a krimi és a posztmodern, és hogy szükséges-e megfelelni az olvasók megszokásból adódó elvárásainak. Például mindenképpen része-e egy kriminek a nyomozás folyamata? A műfaj hagyományai szerint igen, Lichter Péter szerint nem. Az alteregója be is vallja a könyvben: „Az a baj, hogy a nyomozás maga kurvára untat.”

Ennek megfelelően ez teljesen hiányzik is a sztoriból, de rejtély azért akad. A detektív, aki baglyokat filmezett egy félreeső horvát szigeten játszódik, ahová Lichter Péter előadóként kap meghívást egy kisebb filmfesztiválra. Ezúttal vele tart felesége, Léna is. Természetesen sem a fesztivál, sem az azt szervező kísérleti filmes iskola nem az, aminek elsőre látszik, de ez csak nagyjából a könyv felénél körvonalazódik. Addig a történet leginkább leírásokból és sztorizgatásból áll, sokat foglalkozik a Tintahal fogadtatásával, elhelyezi a történetben a szereplőket, illetve érdekes betekintést ad a kísérleti filmezés világába is. Unalmasnak nem mondható, aki az előző kötetben szerette a szerző stílusát és fantáziáját, annak ez a kb. száz oldal is tetszeni fog, de krimiként vagy thrillerként vizsgálva túl lassú.

Nagyjából a könyv felénél aztán felgyorsul a cselekmény, itt lép be a történetbe a Tintahalban megismert Roger is, aki egy eltűnt vietnami lány miatt érkezett a szigetre. Lichter Péter és Léna az ő nyomozása végébe, valójában csak a nagy fináléra kapcsolódnak be. Ennek megfelelően a sztori innentől pörgős és izgalmas, de ezután is inkább hasonlít horrorelemekkel tűzdelt thrillerre, mint krimire. És a valódi feszültség hiányzik belőle, ezt kioltja a könyv – egyébként jól működő – humora. A komikus részletek és beszólások végig meg-megjelennek a regényben, de míg a kriminek jól tud állni a humor, egy thrillerben elveszi a feszültség élét. Ha viszont nem akarjuk zsánerekbe skatulyázni, és csak egy újabb kirándulásként értelmezzük Lichter Péter világába, a történet működik. A karakterek a szürreális fordulatok ellenére élnek, és a köztük lévő dinamika is szórakoztató. Ebben a részben különösen az „intellektuális svájci bicska” Léna volt emlékezetes.

Érdemes még megemlíteni, hogy a cselekmény egy része szorosan kapcsolódik a Twin Peakshez. Nekem erről előzetesen mindössze annyi ismeretem volt, hogy valami régi sorozat. Ennek ellenére a sztori fő vonala végig teljesen érthető és követhető volt, mégis azt az érzést keltette, hogy ezek a jelenetek igazán annak szólnak, aki ismeri a sorozatot. Érdemes lett volna vagy kisebb fókuszt helyezni erre, vagy több magyarázatot adni a Twin Peaks világát nem ismerő olvasóknak, mert a regény így kizárja a teljes élményből azokat, akik nem rendelkeznek megfelelő előzetes tudással.

A detektív, aki baglyokat filmezett vége viszont, ahol a történet dimenziói összefutnak egymással és önmagukkal, a Tintahalhoz hasonlóan ismét kiváló. A könyv összességében talán nehezebben befogadható, mint az előzmény, és a konzervatív, mainstream krimiket kedvelő olvasóknak nem is ajánlom. A bátrabbak viszont tegyenek egy próbát, és nézzék meg, milyen lehet egy krimi Lichter Péter érdekes szűrőjén keresztül. Az olvasást érdemes a Tintahallal kezdeni, de akinek abban tetszik a szerző elbeszélői stílusa és fantáziavilága, annak a folytatás is biztosan szórakoztató élmény lesz.