Amikor befejeztem Dorosz Dávid első regényét, az volt az első gondolatom, hogy sokkal kevesebb emberhez fog eljutni, mint amennyit érdemelne. A Mindenki lelép vállaltan aktuálpolitikai témákkal foglalkozik, már a borítón hirdeti: thriller a mai Magyarországról. És ez – különösen egy ennyire polarizált társadalomban – erősen behatárolja, hogy ki lehet a célközönsége. A szerző politikai hovatartozása ismert, a vele egy oldalon állók nyilván szívesen elolvassák majd a könyvet, és tetszeni is fog nekik. A másik oldal hívei valószínűleg kézbe sem veszik, ha mégis, akkor a saját szűrőjükön keresztül nézik majd. És nem hinném, hogy sokan lennének, akiknek pont egy regény változtatná meg az álláspontját, inkább a könyvről lesznek rossz véleménnyel. Akiket pedig nem nagyon érdekel a politika, vagy az olvasásban csak a kikapcsolódást keresik, és inkább kiszakadnának a – sokszor túlzottan átpolitizált – mindennapokból, azok szintén nem valószínű, hogy a Mindenki lelépet választanák.

A könyv több szempontból a Rókabércre emlékeztet. Itt is egy régi baráti társaság jön össze egy házban, hogy együtt töltsenek egy hétvégét, és a karakterek ugyanúgy E/1-ben szólalnak meg. Ez az alaphelyzet persze jól ismert krimis toposz, nem Mészöly Ágnes volt az első, aki ilyet írt, és nem Dorosz Dávid az utolsó. És rendszerint működik is – itt sincs másként. A körítés pedig egészen más, a Mindenki lelép szereplői életét meghatározza a politikai háttér – vagy az életük határozza meg politikai nézeteiket. A lényeg, hogy a világlátásuk távol áll egymástól, miközben persze személyes drámákból sincs hiány. A tihanyi luxusvillában összegyűlő hat ember között hamar felszínre is törnek a régi-új feszültségek, az időben ugráló szerkezetnek köszönhetően pedig már az első fejezetben kiderül, hogy nem mindenki éli túl a hétvégét.

Egy krimiben manapság szinte kötelező az első hullát rögtön az első oldalakon prezentálni, valahol érthető módon, hiszen olyan magasra került már az olvasók ingerküszöbe. Itt pedig extrán fontos volt a feszültség fenntartása érdekében, a sztori ugyanis nem a nyomozásról szól, a tragédia csak a könyv végén következik be, a lényeg pedig az odáig elvezető események láncolata. A végkifejletig vezető szálak nagyon átgondoltan követik egymást, az információk megfelelően vannak adagolva ahhoz, hogy végig fenntartsák az érdeklődést. Ráadásul az sem derül ki, hogy ki fog meghalni a végére, így nem csak azt lehet találgatni, hogy ki lesz a gyilkos, hanem azt is, hogy ki az áldozat?

Azt, hogy a könyv olvastatja magát, a kibontakozó sztori mellett Dorosz Dávid lendületes írói stílusa is segíti. Igaz, a modern nyelvezet valószínűleg nem fog mindenkinek tetszeni, de ha valahol, akkor egy ilyen – az erős társadalomkritikán keresztül végül is napjaink Magyarországának korrajzáról szóló – regényben helye van ennek a stílusnak.

Érdekes megoldás volt, hogy a hat főszereplő közül csak ötnek a nézőpontja szerepel a regényben. Eleinte furcsán hatott, hogy Áront csak kívülről látjuk, de ahogy haladt a történet, egyre kevésbé tűnt fel a hiánya. Sőt, mivel mások szemszögén keresztül tökéletesen kirajzolódik az ő (talán kicsit szürkébb) alakja is, a kihagyása egyértelműen jó döntés volt a szerző részéről. A többiek érdekesebbek voltak, és bár a karakterek egyéni hangja viszonylag egyszerű írói eszközökkel van ábrázolva, hihető és élő (sőt, valószínűleg ismerős) mindenki.

Dorosz Dávid abba a hibába sem esett bele, hogy túlzottan elfogult legyen egy-egy szereplőjével. Mindenki megfelelően árnyalt, politikai nézettől függetlenül mindegyikük részéről érthető, hogy miért van ott, ahol. És mindenkinek vannak rossz tulajdonságai. Talán túlzott mértékben is: ha egyik szereplő sem igazán rokonszenves, senkiért nem lehet szorítani, így az olvasó bizonyos távolságtartással szemléli az eseményeket.

De a történetnek valójában csak egyetlen komolyabb gyenge pontja volt: a nyomozó. Maga a karakter szükséges, rajta keresztül értesülünk a halálesetről, illetve nyerhetünk betekintést abba, hogy a hatóságok hogyan reagálnak egy magasabb politikai köröket is érintő ügyre. Ezeken felül viszont, érdemi nyomozás híján, semmi funkciója nincs, a szerepét bárki betölthette volna. Ennek tükrében nehezen érthető, hogy a szerző miért érezte fontosnak ilyen mélységig bemutatni Feri hátterét, ami kilógott a többi szál közül, azok mellett nem tudott érdekes lenni. És végső soron nem volt több, mint egy N-edik, a traumáival küzdő nyomozó karakter. Igaz, cigány származása ritkaságszámba megy, de azért ez sem példa nélküli (ráadásul szintén pont Mészöly Ágnesnél láthattunk hasonlót). Feri részletesebb kidolgozása akkor lehet esetleg érthető, ha az író tovább tervez vele a majdani folytatásokban. Kapunk is a történetben valami cliffhanger-félét, de számomra nem volt egyértelmű, hogy a Mindenki lelép egy sorozat felvezetése lenne.

Ezt a történetet közvetlenül nem is biztos, hogy szükséges lenne tovább vinni, de egy lazán kapcsolódó folytatást szívesen olvasnék Dorosz Dávidtól. Illetve nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lesz a regényt néhány évtized múlva újraolvasni. Addigra a Mindenki lelép remélhetőleg nem lesz több, mint egy jól megírt, örök érvényű személyes és kapcsolati drámákkal foglalkozó sztori, aminek a társadalmi és politikai hátterére már lehet majd objektíven, pusztán korrajzként tekinteni.