Miután N. Nagy Zoltán az Idegen tollakkal lezárta a Keselyű-trilógiát, teljesen új történetbe kezdett. A Lelkek őrzője bár egyértelművé teszi, hogy ugyanabban az univerzumban játszódik, nem folytatása a korábbi regényeknek, és nem is kapcsolódik érdemben hozzájuk. A végéből viszont határozottan sejthető, hogy egy sorozat bevezető része, így nehéz nem a Keselyűvel összehasonlítani.

A léc magasan volt, hiszen A Babits-gyilkosságok a kortárs magyar krimiirodalom egyik legemlékezetesebb darabja. A Lelkek őrzője talán kevésbé különleges, de minőségben egyáltalán nem marad el tőle, sőt. A logikus történetvezetés, a csavaros bűnügy és az atmoszférateremtés olyan magas színvonalú a regényben, ami még nemzetközi viszonylatban is ritka.

A szerző első könyvével való összevetés amiatt is kézenfekvő, mert a Keselyűhöz hasonlóan itt is rögtön az elején van egy konkrét gyanúsított, de az ügy később persze jóval összetettebbé válik. Az áldozat ezúttal egy katolikus pap, akit a temploma előtt találnak holtan. Az atyát megfojtották, a szemeit kivágták. A gyanúsított egy börtönből frissen szabadult gyilkos, a nyomozást pedig a nyugdíjazás előtt álló Gálfi Csaba rendőr alezredes kapja meg, aki az olvasóknak már ismerős lehet az Idegen tollakból, bár ott csak mellékszerepben bukkant fel.

A rendőrség munkájába N. Nagy Zoltán korábbi könyveiben is betekintést nyerhettünk, de leginkább Szigeti Zalán szemén keresztül, aki civilként csöppent a Keselyű utáni nyomozásba. A Lelkek őrzője viszont igazi rendőrségi krimi, amiben nagy hangsúlyt kapott a nyomozati munka részletes (és a szerző nyomozói múltjának köszönhetően maximálisan hiteles) leírása is. A téma iránt érdeklődők rengeteg információt megtudhatnak a regényből, de a szöveg szerencsére nem csap át száraz ismeretterjesztésbe, így azok számára is befogadható, akiket hidegen hagy, hogy egy krimi ilyen szempontból mennyire valósághű.

Főként, mivel a krimi szál viszont minden, csak nem száraz. A történetszövés végig feszes és izgalmas, a bűnügy szépen felépítve válik egyre szövevényesebbé, és minden részlete logikusan kidolgozott. Az ügy kifutása talán hagyhat az olvasóban egy-két nyitott kérdést, de – ismerve a szerző tudatosságát – ez lehet szándékos is.

A Lelkek őrzője az egyház kényes témáját is elegánsan oldotta meg. A sztori 2024-ben játszódik, és reflektál is az akkori, egyházakkal kapcsolatos közéleti eseményekre, de ezt jó arányérzékkel teszi. A cselekmény sokat feszegeti a gyónási titok terhét és dilemmáját is, és az a fordulat, ahova ez a szál kifut, a történet egyik legjobb eleme, egyszerre szép és megrázó.

A szerző korábbi könyveihez hasonlóan a Lelkek őrzője sem nélkülözi a brutális részleteket, de nem esik az öncélúság hibájába. És nagyon hatásos az a komor, sötét és feszültséggel teli atmoszféra, amely minden lapon jelen van, és azonnal megérinti az olvasót. A cselekmény bárki számára bejárható és hitelesen ábrázolt helyszínek, valamint olyan kollektív emlékek köré épül, mint az 1999-es napfogyatkozás. Ezek miatt sokkal jobban megszólít, és kézzelfogható valósággá teszi a történetet, hiába szeretnénk azt hinni, hogy a valódi világ kevésbé sötét, mint amit N. Nagy Zoltán fest elénk.

Az egyetlen dolog a könyvben, ami hagyott bennem némi hiányérzetet, Gálfi karaktere volt. Igaz, szegénynek nem jutott hálás szerep: a Keselyű-trilógia valódi főszereplője a gátlástalan, de zseniális sorozatgyilkos Keselyű Richárd, és tőle átvenni a stafétát nem egyszerű. De Gálfi egyelőre nem ad sokkal többet, mint a számtalan másik, traumáival küzdő nyomozó az elmúlt évtizedek krimiirodalmából. A felesége halálából fakadó kényszerességek önismétlő leírása egy idő után fárasztóvá válik a szövegben, hiába érezhető, hogy a dolog nem céltalan, és Laura halálának szála vezet majd valahova. Ebben a regényben viszont nem kapcsolódott érdemben a történet fő sodrához, ehhez mérten mégis túl sokszor kapott fókuszt.

Gálfi ezzel együtt is emlékezetes központi karakter, de a legérdekesebb részét egyelőre a Törőcsik Dórával való dinamikája adja. Az alezredes és a fiatal nyomozónő viharosan indult munkakapcsolata, majd annak fejlődése organikusan illeszkedett a cselekménybe, és remekül lett felépítve. A párosukban még sok potenciál lehet, és a kettejüket összekötő felderítetlen gyilkosság, Dóra apjának és Gálfi volt társának megölése nagyon izgalmas esetnek hangzik.

A Babits-téma miatt a Keselyű talán emlékezetesebb sorozatfelvezető volt, mint a Lelkek őrzője, és a rajongói énem még várja, hogy hátha szorosabbra fűződnek majd a szálak a két történet között. Másfelől ez a regény sokkal kiforrottabb, érződik rajta az írói rutin, és az itt megismert karakterekben még nagyon sok izgalmas lehetőség van. Bár az olvasók valószínűleg szívesen vettek volna még néhány folytatást az előző sorozathoz, jó dolog, hogy a szerző mert megújulni, miközben meg is maradt hamisítatlan N. Nagy Zoltánnak. Aki a Lelkek őrzőjével is bizonyította, hogy újra és újra meg tudja ugrani a saját maga által magasra tett lécet, ami – túlzás nélkül ki lehet jelenteni – világszínvonalú.