P. Szathmáry István első regénye krimi, mégis jóval több annál. A Bánatos férfiak kézikönyve egyszerre szépirodalmi igényességű bűnügyi regény, életközepi válságról szóló lélektani dráma, és miközben kritikával illeti a könyvkiadás és a krimik világát, a műfaj gazdagságát és tág határait is gyönyörűen érzékelteti.

A történet névtelen főhőse egy „álnéven olcsó és hatásvadász akciókrimiket író szellemi napszámos”. Ellaposodott házasságában éli egy korosodó férfi mindennapjait, kiadója pedig a kreativitás és az önkifejezés legapróbb csíráját is elfojtja benne. Szürke életét egy gyilkosság kavarja fel: az áldozat a főhős legjobb barátja, Keferédi Nagy Zoltán, vagyis Nagykef, aki a halála előtt Vércsetánc címmel megírta a tökéletes magyar krimit, de a kézirat eltűnik. Hősünk maga ered a bűntény nyomába, amelynek szálai a Nagykeffel közös múltba vezetnek.

A regény három nagyobb részből áll, ezek stílusban és hangulatban is elkülönülnek. A könyv első fele hajaz leginkább klasszikus krimire, bár a Nagykef-gyilkosságról kevés konkrét részlet derül ki. Mégis ez az, ahol a főszereplő életének mozaikdarabkái és elmosódott emlékei között leginkább a nyomozás adja a történet vezérfonalát, és a depresszív hangulat ellenére – főként a fanyar humornak köszönhetően – ezek a regény legszórakoztatóbb fejezetei.

A második részben a fókusz a főhős belső világára helyeződik át, és a történet összefolyik, zavarossá válik. Ebben egyértelmű az írói szándékosság, de a mértéke talán túlzás: ha az olvasó ezen a ponton kénytelen egy időre letenni a könyvet és kiesik a történetből, az gyakorlatilag követhetetlen lesz. De még folyamatos és figyelmes olvasással is szinte csak a zavarba ejtő kérdőjelek szaporodnak az olvasó fejében, olyannyira, hogy egy ponton még Nagykef létezése, így az addigi összes történés valósága is megkérdőjeleződik.

A kérdések sorát gyarapítják az érdekes illusztrációk is, amelyekre valószínűleg ebben a részben figyel fel jobban az olvasó. A könyvet a grafikusként és illusztrátorként is ismert szerző rajzai díszítik, és élvezettel lehet törni a fejünket, hogy a képek vajon mit jelentenek a történetben.

A lezáró fejezetekben aztán ismét tisztul a kép, sok részlet a helyére kerül, de az olvasó kíváncsisága nem fog maradéktalanul kielégülni. Ahogy az igazságérzete sem, bár a regény hangulatát tekintve ez aligha meglepő. Egy komoly hiányérzetet viszont felold a könyv vége. A krimikedvelő olvasó alighanem a Vércsetánc első említése óta azt várja majd, hogy legalább egy részletet láthasson a tökéletes magyar krimiből. Igaz, ezt kerek-perec nem kapjuk meg, ami valószínűleg jobb is így. De amikor a regény egy csavarral metaszintre emelkedik, joggal érezhetjük, hogy mégis nyertünk valamiféle betekintést a zseniális Nagykef művészetébe.

A fentiekből valószínűleg egyértelmű, hogy a Bánatos férfiak kézikönyve nem egy hétköznapi krimi. És nem is tökéletes: a krimiszál nem túl összetett, a mellékszereplők nagyrészt sematikusak, és a hangsúlyok néhol aránytalannak érződnek a történetben. De egyértelmű, hogy P. Szathmáry István tudna csavarosabb bűnügyet és összetettebb karaktereket is írni, egyszerűen ennek a regénynek nem ez volt a fókuszában. Érezhető, hogy a szerző ismeri és szereti a krimik világát, és a Bánatos férfiak kézikönyve számtalan rétegén keresztül szerette volna megmutatni, hogy hogyan látja ő a műfajt. A végeredmény mindenképpen eredeti, én bátran ajánlom nem csak bánatos férfiaknak, hanem bárkinek, aki szereti, ha egy krimi túlmutat az unalomig ismert sémákon.