Erős éve volt 2025-ben a Prae Kiadó Krimi Ma sorozatának: a kiváló Szentháromság mellett tavaly jelent meg Lichter Péter posztmodern metakrimije, A detektív, aki tintahalakkal álmodott. A szerző elsősorban filmrendezőként ismert, de a regény minden lapján érződik, hogy értő rajongója a krimiirodalomnak is. A könyv tiszteleg a műfaj nagyjai előtt, de miközben játékosan összemossa a valóságot az olykor egészen szürreális fikcióval, alaposan meg is csavarja a krimi klasszikus elemeit.

A történet főhőse Lichter Péter, a „hobbitlelkű egyetemi tanár”, aki krimit szeretne írni. Egy barátja unszolására beszáll egy eltűnt színésznő utáni magánnyomozásba, hogy készülő regényéhez élményanyagot gyűjtsön. A színésznő épp egy rendhagyó, interaktív előadás premierjére készült, amit egy rejtélyes budai szállodában rendeznek. A többnapos előadáson a klasszikus krimiirodalom nyomozóit alakító színészek vegyülnek a vendégek közé, hogy közösen felderítsenek egy bűntényt. Mivel sejthető, hogy a darabnak köze van a színésznő eltűnéséhez, Lichter Péter kalandos úton bejut a premierre, és ezzel olyan kavalkád veszi kezdetét, amiben egy idő után a beszélő tintahal a legkevésbé meghökkentő elem.

A detektív, aki tintahalakkal álmodott viszonylag lassan indul, de később egy igazán fordulatos és akciódús történet bontakozik ki benne. A magával ragadó stílusnak köszönhetően pedig egy pillanatra sem unalmas, a könyv minden lapján átjön a szerző izgalmas személyisége. Elegáns, hogy Lichter Péter nem ábrázolta tévedhetetlennek saját nyomozó alteregóját, sőt, a főhős leginkább csak sodródik az eseményekkel. És bár a történetben szinte minden mindenhez kapcsolódik, és a regény jól adagolja a kirajzolódó összefüggéseket, az információkat az ő szűrőjén keresztül kapjuk meg. Ezáltal valószínűleg az olvasó fejében is csak akkor áll majd össze a megoldás, amikor az gyakorlatilag az önjelölt detektív ölébe pottyan.

A könyv egyetlen igazi kihagyott ziccere a színdarabbéli nyomozás. Ebből kevés részletet kapunk, pedig nagyon jól működhetett volna a fő történetszál hátterében egy klasszikus „ki a gyilkos?” típusú bűntény és annak megoldása. Sajnos az előadás csak a díszletet biztosította a cselekménynek, és érezhetően sem a darab, sem annak lebonyolítása nem lett részletesen kidolgozva. Emiatt maradtak a regényben apró, de zavaró következetlenségek, ellentmondások.

A könyv egészét tekintve viszont ezek a hibák elhanyagolhatók, A detektív, aki tintahalakkal álmodott igazán élvezetes olvasmány. Ötletes, játékos, és szinte filmszerű élményt nyújt, bár ez aligha véletlen a szerző szakmai múltját tekintve. És nagyon szórakoztató megtippelni, vagy akár rákeresni, hogy a felsorakoztatott szereplők és sztorik közül mi a hétköznapi valóság, és mi az író valósága.

Ami biztos, hogy Lichter Péter ismeri és szereti a krimiirodalmat, és valószínűleg nagy élvezettel alkotta meg ezt a könyvet. Ez leginkább a kártyapartiból sejthető, amiben négy (öt) krimiíró beszélget a zsánerről és történetalkotásról, és a regény legjobb jelenete. Én sem mondhatok mást, mint amivel az a beszélgetés is zárult: Lichter Péter jól tette, hogy hallgatott a tintahalra. Hallgasson rá továbbra is, akkor a jövőben is hasonlóan szórakoztató regényeket kaphatunk majd tőle.